A konverziós zavarok terápiája

Don't Know What They Are, but Treatable? Therapies for Conversion Disorders
Hugh Rickards, Jonathan Silver, J Neurol Neurosurg Psychiatry. 2014;85(8):830-831.

 

Ezzel – a talán kissé provokatívnak tűnő - címmel jelent meg Hugh Rickards és Jonathan Silver kommentárja a konverziós zavarok modern szemléletével és kezelésével kapcsolatban. Az elmúlt évek releváns közleményei alapján kiemelik, hogy a funkcionális neurológiai tünetek leírása sokat változott az elmúlt száz évben és ez még napjainkban is sok problémát okoz. A változatos panaszoktól szenvedő páciensek tüneteinek felismerése és hatékony kezelése komoly kihívást jelent az ideggyógyászoknak és pszichiátereknek egyaránt. De hogyan lehet ezt megvalósítani, ha a tünetek kialakulásának hátterével kapcsolatos tudásunk még korántsem megbízható – teszik fel a kérdést a szerzők. Bár számos diagnosztikus próba ismert a konverziós páciensek azonosítására, valójában csak az a közös bennük, hogy egyetlen ismert „organikus” betegség sem igazolható a háttérben. A funkcionális zavarok kialakulásának magyarázatára számos elmélet született. Talán ez a normál fiziológiai stresszválasz eltúlzott formája lenne (tremor, lebénulás, izomtónusváltozás, vagy akár kognitív beszűkülés); de az is lehet, hogy a tünetek tudattalan utánzása mások gondoskodásának biztosítása érdekében történik. Mások az egyes testrészek, vagy a szelf hiányos (disszociáció), vagy éppen túlzott tudatosításának (hipervigilancia) jelentőségét hangsúlyozzák, de felmerül a tudatos tünetprodukció lehetősége is. Bár ez utóbbi csoportot a korszerű diagnosztikus rendszerek egyértelműen a fakticiózus zavarok, vagy a színlelés körébe sorolják, az még nem tisztázott, hogy vajon ezek a páciensek valóban egy teljesen különálló populációt alkotnak, vagy pedig ehhez a spektrumhoz tartoznak. További bonyolítja a kérdést, hogy egy adott páciens esetében többféle mechanizmus is megjelenhet. A hagyományok alapján a funkcionális megnevezés sem túl szerencsés, hiszen ez arra utalhat, hogy később a tüneteket magyarázó organikus betegség alakulhat ki, erre pedig a kutatások alapján csak ritkán kerül sor. Sokan a konverziós zavar fogalmában pusztán egy kulturális jelenség medikalizációs törekvését látják, mely sokkal többet árt, mint használ.

A szerzők kiemelik, hogy a nozológiai zűrzavar jelentős mértékben megnehezíti a terapeuták dolgát. Pedig napjainkban már sokféle lehetőség áll rendelkezésre, úgymint például a pszichoedukáció; a viselkedésmódosítás (a rohamok hátterében álló környezeti stresszorok azonosítása és a roham megszakítása); az inaktív testrészek funkcióinak erősítése; a megváltozott tudatállapotban észlelt tünetek megszüntetése (hipnózis és lereagáltatás által); vagy éppen a betegséggel kapcsolatos téves hiedelmek újrakeretezése.

A specifikus kezelések vonatkozásában sincs túl sok megbízható adatunk, leginkább a pszichogén nem-epilepsziás rohamok kapcsán rendelkezünk (viszonylag kis esetszámú) kutatásokkal. Ebben az esetben a diagnózis egyértelmű kommunikációja, az antiepileptikumok elhagyása, az esetleges komorbid mentális zavarok kezelése, a hipnózis, a rohamokkal kapcsolatos kogníciók kognitív terápiás korrekciója, vagy éppen a paradox intervenciók alkalmazása, és a páciens hosszútávú követése bizonyult eredményesnek.

A szerzők megállapítják, hogy a konverziós páciensek ellátására a legkülönbözőbb okok miatt kerülhet sor. Már egy rövid hospitalizáció során is törekedni kell a pontos diagnózis megállapítására és a rehabilitációra való alkalmasság felmérésére. A hosszabb kezelés pedig lehetővé teszi, hogy a páciens megszabaduljon a tüneteket kiváltó környezeti faktoroktól és előmozdítja egy komplex kezelési terv kialakítását is. El kell kerülni a betegszerep megerősítését és segíteni kell a páciens önértékelésének helyreállítását. Az egyik legfrissebb vizsgálatban a súlyos motoros konverzióban szenvedők több, mint felének nem-epilepsziás rohamai voltak, közel 60%-uk komorbid mentális zavarban is szenvedett és majd 20 %-uknak volt neurológiai betegsége is. A szerzők kiemelik, hogy ez egy roppant heterogén betegcsoport, akiknél komplex terápiás megközelítés alkalmazása szükséges, beleértve a belátás-orientált és a kognitív-viselkedésterápiás, valamint a fizikális terápiás módszereket is.

A szerzők rámutatnak, hogy a konverziós zavarban szenvedők ellátása napjainkban is nagy kihívást jelent a klinikusok számára. Fontosnak tartják, hogy a páciensek kezelésében résztvevő pszichiáterek és neurológusok olyan közös, nem-dualisztikus nyelvet alakítsanak ki, mely megkönnyíti számukra a tünetek sajátos eredetének megértését. Hangsúlyozzák a kontrollált vizsgálatokra is alkalmas kreatív terápiás módszerek kidolgozásának jelentőségét is. Ez természetesen még hosszú időt vesz igénybe, de azt is kiemelik, hogy napjainkban már számos terápiás módszer tudunk sikerrel alkalmazni, annak ellenére, hogy a konverziós zavar klasszifikációjának és etiológiájának pontos tisztázása még várat magára.

 

A referáló kommentárja

 

Talán nem véletlen, hogy a testi tünetekkel járó mentális zavarok újra és újra a szakmai érdeklődés előterébe kerülnek, hiszen az orvosi gyakorlatban még napjainkban is sok bizonytalanság övezi a test-lélek dichotómián alapuló, racionális és kauzális gondolkodással nem magyarázható jelenségeket. A diagnosztikus és terápiás redukcionizmus jelentősen megnehezíti (és késlelteti) az ismert szomatikus betegséggel nem magyarázható tünetektől szenvedő pácienseink adekvát diagnosztizálását és kezelését. Csak abban bízhatunk, hogy a kapcsolati-konzultációs pszichiátriai és a pszichoszomatikus szemlélet elterjedése, valamint az interdiszciplináris kommunikáció fejlődése ígéretes lehetőséget biztosít a jelenlegi helyzet kedvező változására.

 

dr. Osváth Péter